Hogy ne maradjunk egyedül?

Mai témám a társkereső oldalak. Persze az, aki kapcsolatban van, csak legyint, ismerkedni nem olyan nehéz, de mi van akkor, ha valaki egyszercsak megint egyedül találja magát?

Elég sok alternatíva van, ott vannak a divatos rapid-randik, egyedülállóknak szervezett kirándulások, de ha valaki szégyenlősebb, és nem az odalépős-leszólítós típus, bepróbálkozik egy online társkereső oldallal. A választék hatalmas, mégis minél több időt tölt keresgéléssel az ember, annál elkeseredettebb, hogy lehet ez nem az a hely, amit böngésznie kéne. 

Persze nem rossz, ha valaki körbe akar nézni a szingli piacon, elvégre nagy a világ, lehet nap mint nap elmegyek az illető mellett, mégse veszi észre. Meg mennyivel könnyebb úgy "leszólítani" valakit, hogy ott villog a képe mellett, hogy milyen a családi státusza. Na, tegyük fel, felregisztrálunk egyre, optimisták vagyunk, egy oldal elég, biztos találunk pár olyan emberkét, akinek a profilja felkelti az érdeklődésünket. Aztán lapozgatva egyre több feltételt adunk meg, egyre több szűrőt állítunk be, majd a végén úgy érezzük, mintha egy online piac termékei között böngésznénk. Elsőre megnézzük a képet, ha tetszik, akkor elolvassuk a leírás, annak hiányában elbizonytalanodunk, hogy vajon miért nincs egy rövid bemutatkozás, ezért a képet és azt a pár jellemző adatot szugerálva fifty-fifty alapon vagy rájelölünk, vagy továbbkattintunk. Egy előnytelen kép miatt lehet folyton elkattintunk a profiljáról, pedig ő lenne életünk nagy szerelme, a kép miatt végig se futjuk a leírását, mert hiányzik az a bizonyos szikra, ami megfogna benne. Jó, legyünk optimisták, azt mondjuk, kép alapján bejön, az a pár jellemző megfelel, és ráírunk. Ha beszélgetésig fajulna is a dolog, az első találkozásig sok megválaszolatlan dolog van, elvégre egy kép és pár szó nem sokat árul el a másikról. Mennyi az esélye, hogy a másik nem javította fel magát, hogy nem egy jó reklámmal akarja "eladni" magát. Mi annak az esélye, hogy a feltöltött kép nem egy 2-3 évvel ezelőtt készült fotó, hogy a magasságnál és a súlynál nem csalt egy picit. Oké, ezek csak külső jegyek, de aki jön ezzel a csak a belső számít dumával, az hazudik. Lehet szép a belsője, de hacsak nem beszélgetőtársat keresünk, kellenek azok a vonzó külső jegyek is, ami felizgat minket.

Szóval ember legyen a talpán, aki a leírások és képek alapján megtalálja a megfelelő személyt, de fel a fejjel, és csak pozitívan, bármi sikerülhet.

Minden csak nézőpont kérdése

Szerintem mindenki átéli azt az időszakot az életében, amikor minden gondolata a körül forog, hogy neki soha semmi nem jön össze, bezzeg a másiknak igen, vajon hogy csinálja. Amikor lekicsinyli magát és leértékeli magát, belevágna új dolgokba, de az elején megtorpan mondván, ő kevés ehhez. Hát a képlet egyszerű, kár, hogy nincs olyan önismereti óra az iskolában, ahol megtanítanának minket arra, hogy mindenki egyedi és önmaga külseje és belseje miatt szép, hogy senki se tökéletes, de a tökéletlenségek mellett ott vannak azok a pozitívumok, amikkel valójában foglalkozni kellene.

Nekem is elég sok idő kellett, hogy megértsem, mi is fontos valójában, mi az, amivel érdemes foglalkozni, és mi az, ami csak megrohasztja az embert belülről.

Az elején könnyű volt, iskola, 8 évig együtt jártam ugyanazokkal az emberekkel, igazi kis összeszokott csapat voltuk, megvoltak a klikkek de valahogy nem volt akkora távolság, voltak átfedések, mindenkinek volt egy-két jó szava a másikhoz. Szerettem azt az időszakot, szerettem bejárni, mert a barátaimmal lehettem. Mindenki egy picit csippentett valaki másnak a stílusából, de mégis eredeti és önmaga maradt. A nyarak szuperek voltak, szüleim szinte egész nap nem láttak, egész nap a parkban játszottunk, a leggöcsörtösebb faágból is a legszuperebb kadot varázsolta a képzeletünk, mindig kitaláltunk valamit, sose unatkoztunk, voltunk fán élő vadállatok, kiugráltunk a hintából és versenyeztünk ki landol a legtávolabb, gördeszkás és biciklis versenyeket rendeztünk, vagy csak a padon ülve szotyiztunk és sztoriztunk.

Valahogy gyerek fejjel nem volt fontos a külső, azt irigyeltük, aki a legjobb szórakozást tudta kitalálni és nem azt, aki a legújabb divat szerint felöltözve jött le, vagy akinek a legújabb okostelefonja volt. Aztán jöttek a tinédzser évek, és jöttek vele a gondok. Ezt az időszakot a felnőttek elhanyagolják, pedig ők is átélték, tudhatnák, milyen törékenyek és sérülékenyek is ilyekor az emberek, hogy egy-egy kudarc micsoda traumát tud előidézni, ami hosszú éveken át elkísér. Itthon hiába hallottam azt, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, nem a külső a fontos, hanem a belső, a tudás és a tapasztalat, valahogy nekem az ellenkezője jött le...a sikert és a magabiztosságot a külsővel kapcsoltam össze, hogy a vékony és csinos lányoknak minden összejön. Irigykedve hallgattam a csajokat, ahogy szünetben arról fecsegtek, hol voltak szórakozni, éppen kivel jöttek össze, próbáltam úgy öltözködni, mint ők, de vagy nem kaptam még hasonlót sem a méretemben, vagy nem éreztem magam jól benne. Előtte egy locsifecsi gyerek voltak, kitartó, lelkes és kreatív, de 4 év alatt sikerült eljutnom egy olyan szintre, hogy minden nap egy kínszenvedés volt, utáltam bejárni, és az utolsó év évzárója maga a megváltás volt. Sajnos kifogtam egy olyan közösséget, ahol a felszínesség többet ért az alkotással, a farsangi bulik, osztálykirándulások és a bolondballagás nem a mókázásról szólt, hanem a minél kirívóbb ruhákról, és a mértéktelen piálásról. Sose felejtem el az utolsó évet, a szalagavató bált és a tablófotózást. A bálra úgy gondoltam, mint egy fordulópont, úgy vártam, hogy majd valamelyik srác elhív. Volt, akit 2-3 fiú is elhívott, vagy a barátjával ment, én kulloghattam egyedül. És a fotózás, amire a csajok olyan sminktáskákkal érkeztek, hogy csak lestem, nekem egy fekete szemceruzán, alapozón és spirálon kívül nem volt másom, mert nem tudtam és nem is szerettem annyira sminkelni. Sose felejtem el, az első vad sminkem a lázadós korszakomban volt. Fekete póló kopott farmerrel, kócos-loboncos frizura. Akkor nem volt divat a smink, pár lány kihúzta a szemét, vagy színezett szájfény, de semmi több. Az egyik lánynak nagyon tetszett ahogy meg volt csinálva a szeme, vastagon ki volt húzva, mint az ókori egyiptomianak. Óra után megmutatta, hogyan kell és megcsinálta nekem is. De a tablófotózásnál senki se segített, páran meg is jegyezték, hogy milyen kevés sminkem van. A végeredmény egy sajátkezű kreálmány volt, a fotóm béna lett. Mármint akkor ezt hittem, de az egyik nap a kezembe került a kép, és megállapítottam, hogy egész jó lett. Nem is értem, hogy lehetett, hogy az önbecsülésem a béke feneke alatt volt, és egy nagy nullának éreztem magam, de a képről mégis egy határozott és magabiztos fiatal lány néz vissza.

Most biztos felmerül a kérdés, hogy bejegyzésem azzal kezdtem, megvan a kulcs, hogyan lehetek boldog, erre most csak arról írok, milyen szar is volt az a 4 gimis év. Hát igen, az volt, mert annak hittem. 

Pár hónapja egy egészségügyi problémára kerestem megoldást, persze nem gyógyszeres megoldást, mert én nem elfedni akartam a problémát, hanem megoldani és véglegesen meggyógyulni. Böngészés során rátaláltam egy olvasói levélre, az életkor a probléma ugyanaz volt, minthacsak én írtam volna. Kicsit jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül a problémával, rajtam kívül vannak hasonló gondolkodású emberek, és nem én vagyok a ritkaságnak számító csodabogár. A kérdésre érkező válasz érdekes volt, egy könyvet és egy filmet ajánlott, hogy az majd átértékeli a gondolkodásmódját. Nem veszíthetek semmit alapon beszereztem a könyvet és a filmet. Nem bántam meg, mert mindkettő nagyon elgondolkodtató volt. Rájöttem, milyen igaz, tényleg én vagyok a saját ellenségem, ha lekicsinlem és értéktelennek tartom magam, más miért lásson másnak, elvégre ahogy látom magam, úgy láttatom magam a külvilágnak is. Hogy várhatom el, hogy az emberek leszólítsanak és barátkozzanak velem, ha saját magamat nagy ívben elkerülném. Valójában szüleim éveken át ezt hangoztatták, de el kellett érnem arra szintre, hogy ne csak meghalljam, hanem megértsem és megfogadjam.

Átértékeltem a gondolkodásmódom, rájöttem, hogy mindenki számára nem lehetek tökéletes, de ha egy maroknyi ember van, akik úgy szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, annál nem is kell több. És rájöttem, nem éri meg azokkal foglalkozni, akik csak idegesítenek, dühítenek minket.

Inkább szép és pozitív dolgokra próbálok koncentrálni, egy vicces eseményre, egy rég látott kedves ismerősre. A múltbeli hibákra, rossz döntésekre nem kudarcként és veszteségként próbálok tekinteni, hanem tapasztalatokként, amik formáltak és amiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen ma vagyok.

Szóval ha legközelebb a tükör előtt állva egy szerencsétlen lúzernek látjuk magunkat, ha úgy érezzük, nekünk soha semmi nem jön össze, mondogassuk inkább, hogy "vagyok, aki vagyok", miközben pozitívumokat kezdünk kiemelni, legyen az bármilyen belső vagy külső tulajdonság. Először nehéz feladatnak tűnik, de a végén rájövünk, mennyi szerethető dolog is van bennünk...

A színfalak mögött

Milyen szép is, amikor valaki csak a színpadot látja, és nem lát be a színfalak mögé. Sose felejtem el, milyen emberek élete után sóvárogtam kamaszkoromban, valahol a lelkem mélyén irigyelte őket ezért, vagy azért. Voltak gyermeteg okok, és voltak olyan események, amiket sóvárogva hallgattam, és belül tomboltam, hogy velem miért nem történik sose semmi izgalmas, amiről mesélhetek, és amivel dicsekedhetek.

Persze nagy részben minden történet ki van színesítve, és mennél többet meséli az ember, annál több elemmel gazdagodik, a bravúrosabb elemek kiemelődnek, a kevésbé érdekesek, vagy rosszul hangzóak kikopnak.

Emlékszem, mennyire irigyeltem egyes emberek bátorságát és lazaságát. Engem otthon szabályszerető és tisztelő gyereknek neveltek, megkaptam azt a sok tudnivalót, a sok mik kell, mit illik és mit szabad törvényt, amivel napjainkban semmit se érek igazán. Ha belegondolok, mennyire nincs értéke manapság a bizalomnak, az erkölcsnek, a tiszteletnek, a becsületnek és a kötelességeknek. Kis szürke egérnek éreztem magam, mind a ruházatom, mint a jellemem miatt, és mit meg nem adtam volna csak egy pindurival több önbizalomnak, vagy merészségnek, úgy kipróbáltam volna, milyen is egy szarok bele stílusú nap. Amikor ők egy-egy bulis estéről meséltek, nekem csak családi kirándulásokról és versenyekről volt mit mondanom. Én is sok ismerőst és haver akartam, sok ottalvós bulit és városi téblábolást. Sokszor mesélték, milyen klassz dolgok történtek, amikor suli után nem volt mit csinálniuk, és ide-oda csavarogtak, meg az akkor kialakulóban lévő új hóbortnak, a plázázásnak éltek. Nem igazán volt ilyenre lehetőségem, suli után be volt osztva az időm, vagy különóra, vagy edzés. Utáltam, és úgy akartam, annyit törtem magam, hogy a bulis csajok bevegyenek a bandába, hogy én is menő lehessek. Én is lázadni akartam, én is kihívóan akartam öltözködni, vadul sminkelni és amolyan igazi kamasz módjára lázadni a felnőttek, a tanárok, a rendszer ellen. Persze én nem tombolhattam úgy, mert hála az otthoni környezetnek, úgy belém verték azt a rohadt lelkiismeretességet, hogy bizonyos kereteken nem mertem túllépni, lázadtam, de közben figyeltem,nehogy túlfeszítsem a húrt.

És persze ott voltak az anyagilag kiemelkedők. Minden nyáron külföldi utazás, aztán unottan mesélt, hogy már megint kint volt, amikor legtöbbünknek a tenger egyet jelentett a Balatonnal, és álmodoztunk, milyen is lehet a tenger sós vize és levegője, milyen lehet kagylók után kutatni a homokban. Mindig volt náluk valami új, és kétszer nem hoztak semmit, mint valami divatdiktátorok, ha tollas madár alakú tolluk volt, másnapra mindenki rohant venni, hogy ő se maradjon ki, divatba hozták a legkülönbfélébb büfés kajákat, mert ők nem otthonról hozták a szendvicset, és derogált nekik a sulis tej.

Nehéz volt kamasznak lenni, úgy éreztem, a szüleim nem értenek meg, hiába mondtam, hogy mindenkinek ez meg az van, hiába mondtam, hogy mások ezt meg azt csinálják iskola után, mindig megkérdezték, hogy ha kútba ugranának, utánuk ugranék-e én is. Én meg úgy éreztem, nem fer, hogy másoknak királyabb szülei vannak, akik egy csomó mindent megengednek és megvesznek nekik.

Aztán felnőttünk, ki-ki hajkurászta az álmait és vágyait, ki-ki be is teljesítette azokat. Aztán jött a találkozó, mindenki mesélt, mit csinált és mit csinál most, irigykedve hallgattam, micsoda őrültségeket csináltak,és miket meg nem léptek. Azt hittem boldogok, és örülnek, hogy milyen életük volt eddig, míg meg nem tudtam, hogy azok, akiket eddig mindig irigyeltem a lazaságukért, a merészségükért, irigykedve nézik, mi lett belőlem, mit meg nem adnának a kitartásomért és a szorgalmamért, amivel a mostani helyzetbe felküzdöttem magam. Irigykednek, mert komolyabb és határozottabb céljaim vannak, és irigykednek, mert sok olyan dologról lemaradtak, amit én megtettem, de amit ők idő hiányában soha vagy csak nehezen fognak tudni megvalósítani.

Hát igen, nézőpont kérdése, ha magam alatt vagyok, mindig ezzel vigasztalom magam, hogy ne látunk a színfalak mögé. Mindenki annyit lát a másikból, amennyit mutat ideig-óráig, de nem látunk a tettek mögé, hogy mit miért csinál, mi is van otthon, ha becsukja maga mögött az ajtót. Mindenki a külsőségeket irigyli, de ha megtudná, mi van a háttérben, nem biztos, hogy választaná a másik életét...

...

Sose hittem a megérzéseimnek igazán. Mindig a legutolsó percig hezitáltam, és végül vagy lemaradtam vagy elkéstem dolgokról. Dolgokról, amiket később bántam, hogy nem léptem meg, dolgokról, amik olyan egyszeri lehetőségek voltak, amiket nem görgetett többé megint elém a sors. Hihetetlen, hogy az ember mennyi mindent el tud szúrni, sőt, minél többet tud, annál nagyobb a hibázási esély. Hiszen minél több mindent ismer, úgy egyre hosszabb ideig fontolgatja, hogy meglépjen-e valamit, vagy se. És évek távlatából visszatekintve azt kérdezi, oké, kiműveltem magam, megdolgoztam mindenért, és mit tudok felmutatni? Bezzeg azok, akik nem fontolgattak, hanem egyből gondolkodás nélkül léptek. Persze, az is kétesélyes volt, vagy összejön, vagy nem, de a merszüknek megvolt a jutalma, mert olyan lehetőségeket kaptak és olyan élményekkel gazdagodtak, amik után én csak sóvároghatok.